A ma ismert kemencéink kialakulása a 15. század második felében kezdődött el. Természetesen már korábban a honfoglalás korában is készítettek kemencéket. Honfoglaló őseink jurtaszerű sátrakban ás földbe mélyített veremházakban laktak, belülről fűthető, földbe nyúló tűzterű kemencéket használtak.
A mai boglya vagy búbos kemence őse a 15.-16. századi bögreszemes kemencék voltak. A búbos kemencék oldalát csempékkel rakták ki, fűtésük kívülről történt.
A mai boglya vagy búbos kemence őse a 15.-16. századi bögreszemes kemencék voltak. A búbos kemencék oldalát csempékkel rakták ki, fűtésük kívülről történt.
A sütő, aszaló kemencéket fával fűtötték, a füstölőket, pedig könnyen égő anyagokkal. Szabadon álló kemencét ott építettek, ahol nem volt konyhai sütőkemence. A szabadon álló kemence előnye, hogy nyáron nem melegítette fel a lakást, ha sütöttek-főztek. Télen a belső kemence tett jó szolgálatot, mert a sütéskor keletkezett meleg jól befűtötte a szobát.
A kemencét alját nem süllyesztették a földbe, hanem a talaj szintjére, vagy padkára építették. A tűztér oldala sárból készült, melyet vessző vagy nádvázra tapasztottak majd az egészet kiégették.
A 17.-18. századi külső kemencékről a földbirtokosok építkezési rendelkezései árulkodnak, melyek a kemencék tűzbiztos tetővel történő ellátását szorgalmazták. A 19. században is sütőhelyként használták a külső kemencéket.
A 20. század a külső kemencék fénykora, a szobai kemencék visszaszorulásának kora. Füstölésre, kenyérsütésre a külső kemencéket használták.
Sok falu határában közös használatú kemencéket építettek. Ezeket a kemenceegyütteseket tavasszal újították fel, meghatározott rend szerint sütötték benne a kenyeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése