Esettanulmány egy közösségi szociális kezdeményezésről

A mi vidékünk nem mondható turista paradicsomnak, még csak különösebb természeti vonzerővel sem rendelkezik...

Épített környezetünk bár gondozott, de jellegtelen. Történelmünk miatt nem fognak minket messze földről felkeresni, és túl sok tárgyi emlékünk sem maradt a múltból, amivel dicsekedhetnénk, a híres emberekről nem is beszélve. Van-e egyáltalán valami helyi értékünk? S ha van, mi az, és hányszoros nagyítót kellene a szemünk elé tenni, hogy észrevegyük?

Vissza kell mennünk a múltba, amikor az egyszeri falusi könyvtáros gondolt egyet, és mesedélutánt szervezett a helyi általános iskola alsó tagozatos nebulóinak. Tette ezt azért, mert a könyvtárat a falusiak ritkán látogatták. Nem értek rá olvasni, sok volt a munka odahaza és a földeken. Hiába könyvtárba csalogató fogások, szép, színes plakátok, furfangos olvasás-népszerűsítő programok. Úgy gondolta hát, itt nincs mese, azaz van mese… Ekkor jutott eszébe, hogy gyerekként számos szép órát töltött el gondtalanul mesekönyvekbe merülve hol a kuckóban, hol a cseresznyefa tetején,  netán a paplan alatt zseblámpával, amíg le nem bukott… Nem maradt más hátra, vissza kellett nyúlnia a mesék világába, s meríteni belőlük egy jó nagy tarisznyára valót.

A kezdeti öt-hat mesehallgató gyerekből aztán csodálatos módon egyre több gyerek lett. Elvitték a hírét a mesedélutánok bensőséges hangulatának, a mesék mellé kínált gőzölgő teának, a közös játékoknak, ahol az Igazmondó Juhász halált megvető bátorsággal nézett szembe veszélyesnél veszélyesebb próbákkal, ám a végén inába szállt a bátorsága, amikor a Burkus Királylányt az oltárhoz vezette, s úgy döntött, inkább mégsem nősül…

Nőtt és nőtt a csapat. Kevés lett a könyvtár negyven négyzetmétere. Főleg, hogy a mese és a játék mellé agyaggyurkálás, festékpamacsolás, ragasztás, kalapálás, fúrás-faragás is társult. A gyerekcsapat a tavasz beköszöntével kikívánkozott a szabadba. Ám az egyszeri falusi könyvtárnak nem volt jó az udvara. (A jó udvarok általában izgalmas búvóhelyekkel, megmászásra érdemes fákkal, sárdagonyázásra alkalmas zugokkal és hempergésre váró fűvel  rendelkeznek.)

A mi könyvtárosunk elkezdett hát alkalmasabb helyet keresni. Olyan helyet, ahol a meséken túl órákon keresztül lehet gyerekekkel szabadon bandukolni, közben a természet szépségeire rácsodálkozni, esténként a tábortűznél dalolni, nyári éjszakákon a csillagokat kutatni. Nos, ilyen helyet nem talált, mert rossz helyre született… Az Alföldnek ezen a fertályán ma már nem találsz túl sok természeti szépségben gazdag túrázásra alkalmas terepet. Búzatáblát, kukoricatáblát, napraforgótáblát, meg a nyári forróságban kitikkadt, poros árokpartot annál inkább. Aminek szintén megvan a maga szépsége, nézz csak meg egy téli naplementét a behavazott mezők felett..

Jártában-keltében aztán felfigyelt egy tanyára, amely egyedül szomorkodott a főút mellett. Udvarán százéves eperfa, körbe bodzás, akácos bozót, árnyat adó hatalmas fákkal. Húzós kút, istálló, góré. Mi kell még egy tanyára? Látszott, nincs lakója, hacsak nem a baglyok, meg a fecskék, akik a széna-fészer gerendái alatt vettek lakást maguknak.

Addig-addig kutakodott, amíg megtalálta a tulajdonost a Békéscsabai Evangélikus Egyház személyében. Előállt hát a nagy kéréssel: adnák oda neki a tanyát megőrzésre, vigyázásra, nem bánják meg… Addig mondta, míg hittek neki. S odaadták nem is egy évre, hanem tízre, még annál is többre. Jól jött nekik, hogy lesz gazdája. De ekkor már a mi emberünk is észbe kapott, s kerített hozzá gyorsan egy egyesületet, előre látván, hogy a tanyára kell majd idővel egy-két dolog, ahhoz meg pénz kell, azt meg pályázattal lehet előteremteni, ahhoz meg jogi személynek kell lenni, pénzügyi mérleggel és letétbe helyezett közhasznúsági jelentéssel bírni.

De ekkorra már többen voltak, akik a tanyába beleszerettek. Apukák és anyukák, gyerekek, akik a mesedélutánokon már megfertőződtek a népmesékből áradó természetesség és rend szeretetével. Közülük néhányan még a nagyszüleiktől megörökölt tanyákon éltek, amelyek még ma is elszórva sorakoznak a falut környező dűlőkön. De sokan mások messzebbről költöztek ide, közeli és távoli városokból, mert sok tanya lakatlanná vált, ahogy az idő haladt, és eredeti lakóik beköltöztek a faluba, vagy átköltöztek a másvilágra. Ezek a messziről jött emberek már nem tudták, hogyan is éltek itt a régiek, akik a tanyavilág „őshonos” lakói voltak. Mert a tanya – aki nem tudná - valójában egy életforma és egy életszemlélet, ahol a természetesség és az ember-természet kapcsolat jelen van a hétköznapokban. Ahol a régiek napi szinten élték meg a mai értelemben vett legszigorúbb „környezettudatosság” elveit, természetféltő módon alakították ki környezetüket. Ahol az épített környezet is fontos szerepet kapott a természetmegőrzésben, mert olyan anyagokat használtak, ami kéznél volt: szalma, sár, fa, égetett cserép. S ha egy tanya gazdátlanná vált, egy idő múlva ezek az anyagok visszabomlottak a természetbe, ahonnan vétettek.

A tanya, mint komplex rendszer, ökológiai szempontból is fenntartható és tájba illeszkedő gazdálkodási- és életformát jelent, amely a magyarság kulturális hagyatékának kiemelkedően fontos része. A régi paraszti kultúrában a család lélekszámához, a családtagok várható fogyasztásához igazítva vetették el a búzát, rozst, zöldségfélét vagy éppen a hozomány kiállításához szükséges kendert, az állatok számához és minőségéhez számították ki a kukorica, a zab, a lóhere vagy a takarmányrépa vetésterületének nagyságát, viszont az időjárástól függően hol jól, hol rosszabbul sikerült termésmennyiséghez igazították a fogyasztást is. Ha valamilyen táplálékot adó termesztvény többet fizetett, akkor abban az esztendőben az átlagosnál többet is fogyasztottak belőle, ha valami „nem jött be", akkor kevesebbet, vagy semmit. Napjaink fogyasztói társadalmából visszatekintve szokatlannak, különösnek tűnik, hogy abból, amit megtermeltek, megcsináltak vagy vettek, semmit sem dobtak el. Mindent felhasználtak: a polyvától a levágott kukoricaszárig (amit kenyérsütésnél tüzeltek el), a legsilányabb kenderkócig (amivel a szoba földjét sikálták fel sárral), az eltörött szerszámtól az elvásott ruháig. Még különösebbnek tűnik a mai ember számára az idő és erő kihasználásának elve. Igaz, hogy a szabad parasztembernek nem parancsolt munkavezető, és munkájának minőségét nem ellenőrizte följebbvaló, de a közösség minden tagjának viselkedését és teljesítményét folyamatosan minősítették annak tagjai.

A mi embereink tudták, cselekedni kell. Tudták, hogy a hagyományos tanyai életforma végnapjait éli. Nem különben a magyar vidéki építészeti stílus. S az épített környezettel együtt az életmód is kihal. Az útókor már nem fog tudni bekapcsolódni abba a természeti körforgásba, aminek a tanyai életmód egykor szerves része volt. Újjá kell tehát éleszteni, visszatanulni a régiek bölcsességét, mielőtt teljesen elfelejtődik...

A kis csapat hozzálátott hát először is rendet rakni a tanyán. Kaszáltak, meszeltek, csiszoltak, reszeltek, tapasztottak, fűrészeltek. Úgy-ahogy rendbe tették a főépületet, befoltozták a lyukas tetőt, hogy megállítsák a romlás folyamatát. S mindjárt az elején egy nagy fába is belevágták kicsiny fejszéjüket: kemencét építettek az istálló háta mögött, a fészer alatt, hogy tető is legyen felette, mégis a szabadban legyen. Kiderült, lakik valahol a közeli városban egy idős sógor bácsi, a Szabó Laci bácsi, aki még emlékszik rá, hogyan is kell tapasztott kemencét építeni.

El is mentek érte, mindjárt bele is fogtak a munkába. Mert egy tanya kemence nélkül nem létezhet. A kemencét a régiek a házi szentségek egyik legfontosabbikának tartották. Általában sütésre, főzésre, pörkölésre vagy egyéb élelmiszer-feldolgozásra használták őseink a mindennapjaikban. És persze be is fűtötték vele a lakószobát.

Ha romos tanyát látsz jártodban-keltedben kint a mezőn, ahol kidőlt-bedőlt vályogfalak tövében gémeskút ácsorog síri elhagyatottságában, és átverekszed magad a romokat övező ragacsos mezei muharrengetegen, megláthatod, hogy az enyészet a kemencét kezdi ki legkésőbben. Beszakad a tető, ledőlnek a falak, a kemence még mindig áll. Ez az egyik legősibb ember által épített tűzrakóhely.

Az első nyáron már helyben sütött kenyérlángos, pogácsa illata csalogatta a kemence köré az esti tábortűzhöz készülődő gyerekcsapatot. S a nyári tanyai tábor végeztével hazavitték a hírét a lekváros buktáknak, túrós lepényeknek, illatos mákos réteseknek.

A felnőttek még maradtak egy kicsit a tábori tűzrakóhely hunyorgó parazsába merengve. Arról beszélgettek, hogy a kemencés sültek illata talán másokat is ide tudna csalogatni a Kemencés tanyára. Lehetne itt találkozóhelye a régieknek és az „újaknak”. Lehetne ez egy olyan csomópont, ahol a régi tudások - mint a kenyérsütés, vagy a kemence fűtése, no meg a fűtőanyag mibenléte, aztán a kemence felépítése, és még sok minden más, a népi kultúra, hagyományos életmód és önfenntartó technikák tudománya - új gazdára találhatnának. Tervezgettek, szövögették a jövőt. Mi mindenre lehetne még használni a tanyát. Ez lehetne a helye a múlt értékei átmentésének a jövő számára. Itt lehetne kialakítani azokat a körülményeket, amelyek segítségével megidézhetnék a múltat.

A parázs már teljesen elhamvadt, a Göncölszekér is lecsúszott a nyugati horizont alá, már csak legfényesebb csillaga, az Alcor hunyorgott felettük. A nyári éjszaka csendjét egy álmából felriadt fácán ijedt kakatolása zavarta meg csupán. A százéves eperfa fekete lombja biztatóan bólogatott a tűz körül gubbasztó kis csapatra.

Ezzel a bizakodással zárták a tábort. Onnantól kezdve figyelni kezdték a pályázatokat, keresték a lehetőséget a továbblépésre. Míg ősszel aztán megjelent a Norvég Civil Alap pályázati kiírása. Elolvasták figyelmesen, majd még egyszer és még egyszer elolvasták. Addig-addig, amíg lelki szemeik előtt megjelentek a frissen tapasztott kemencék azokon a tanyákon, ahol már régen lebontották, lerontották ezeket az ősi tűzhelyeket. Látni vélték a termetes sütőasszonyokat, amint a sütőlapátra helyezett kenyeret bevetik az átforrósodott sütőtérbe. Emberek gyúrták a sarat, tapasztották a tűzhelyet, gyűjtötték a szalmát. Gyerekek sodorták a kenyértésztát kis bucikká, rakták a tepsibe, és várták, hogy kisül. Elképzelték, szinte látták, hogy sokan jönnek a Kemencés tanyára, mind látni akarják, hogyan sül a kenyér, kóstolni akarják a foszlós kalácsot. Aztán majd azok a családok, akik megépítik a kemencéjüket, elmondják a szomszédjaiknak, és azok is meg akarják majd tanulni a kemenceépítést. Aztán majd ők is elmondják, és lassanként a falut környező tanyák udvarát a sülő kenyér illata lengi be.

A pályázat sikeres első fordulója után aztán egy hideg téli estén összejöttek az egyesület fő-fő álmodozói. Szerencsére azért csatlakozott hozzájuk a józan paraszti ésszel és két lábbal a földön-járással megáldott újdonsült egyesületi tag, Petrovszki Éva is, aki sokat tudott a régiek dolgaiból, lévén az egyik legősibb helybéli család leszármazottja. Azt találták ki, hogy az első nagy beszélgetés a tanyai emberekkel az egyik család tanyájában legyen, aki épp a dűlő közepén lakott. Így hát leballagtak a Kereszt sor 331-be, ahol már várták őket. Addigra széjjeljárt a hír, eljöttek a dűlő végéről is. Mindenki ott volt, aki kemencét akart építeni. A konyhai sparhelten nagy fazékban forró tea gőzölgött. Az asszonyok körbeülték a nagy asztalt, a férfiak hátrébb ültek, a sarokba, onnan figyelték a beszélgetést. A gyerekek ölben ültek, vagy az asztal alatt kúsztak-másztak. Az egyszeri könyvtáros, aki – hogy szavamat egymásba ne öltsem – másik szakmáját tekintve családgondozó volt, elcsodálkozott, mennyire másképp viselkednek most ezek az emberek, akikkel munkája során nap-mint nap találkozott. Nyitottak és kíváncsiak, beszédesek és őszinték voltak. Ontották magukból az ötleteket. – „Mi lesz, ha valakinek épp akkor akad munkája, amikor az ő kemencéjére kerül a sor?” – kérdezték az egyesület tagjai. – „Segítünk egymásnak!” – mondták a leendő kemence-tulajdonosok. Sok mindenről szó esett még aznap este. Tervezgettek, szövögették a jövőt. Meghányták-vetették a kemencék dolgát. Azt is elmondták egymásnak, hogy mi az, ami legfőképpen hiányzik, miből van kevés. - „Az, ahogyan régen összejártak az emberek. Nem voltak egymástól ennyire eltávolodva, mint manapság.” Megbeszélték, ha kemencéjük lesz, össze fognak járni, vendégséget csapnak, mindenki megmutatja, mit tud sütni a kemencében. Jó reménységgel búcsúztak el egymástól a pályázat kimenetelét illetően.

Február végéig a természet aludni szokott. A fákon kivirágzik a zúzmara, a mezei nyúl elvackolja magát a bozótban. De nem pihennek az egyesület tagjai. Mestert keresnek, s megtalálják a legjobbat. Békési István, a kemencék nagy ismerője, a rakott tűzhelyek építője. Úgy beszél a búbos kemencéről, és a táborokról, ahol nincs az a sült pesti ember, aki meg ne tanulna kemencét építeni – már ha akar – hogy az egyesület önkéntesei szájában összefut a nyál.

Végül hosszú-hosszú hetek után – bár csak másfél hónapig kellett várniuk, de ez a leghosszabb másfél hónap volt – egy szép téli délután megtudták, hogy nyertek…

Ha utad egyszer a nagy síkságon visz keresztül, s az egyhangú tájon a végeérhetetlen mezőgazdasági táblák közt egyszer csak kibukkan egy templom piros cserepes tornya, ne legyen kétséged: Kétsoprony határába tévedtél. Okvetlenül tarts pihenőt, mert mire oda érsz, már biztosan megéheztél. Állj meg a Kereszt sor dűlőjének bármelyik tanyája előtt a hat közül, amelyiknek új kemencéje van. Megismered őket a kéményből vidáman kipöfékelő füstkarikákról. Bármelyikbe bekopogtatsz, frissen sült túrósbuktával kínálnak, s szíves szóval marasztalnak az ott élő tanyasiak….