Épített környezetünk bár gondozott, de jellegtelen. Történelmünk miatt nem fognak minket messze földről felkeresni, és túl sok tárgyi emlékünk sem maradt a múltból, amivel dicsekedhetnénk, a híres emberekről nem is beszélve. Van-e egyáltalán valami helyi értékünk? S ha van, mi az, és hányszoros nagyítót kellene a szemünk elé tenni, hogy észrevegyük?
Nőtt és nőtt a csapat. Kevés
lett a könyvtár negyven négyzetmétere. Főleg, hogy a mese és a játék mellé
agyaggyurkálás, festékpamacsolás, ragasztás, kalapálás, fúrás-faragás is
társult. A gyerekcsapat a tavasz beköszöntével kikívánkozott a szabadba. Ám az
egyszeri falusi könyvtárnak nem volt jó az udvara. (A jó udvarok általában
izgalmas búvóhelyekkel, megmászásra érdemes fákkal, sárdagonyázásra alkalmas
zugokkal és hempergésre váró fűvel
rendelkeznek.)
A mi könyvtárosunk elkezdett
hát alkalmasabb helyet keresni. Olyan helyet, ahol a meséken túl órákon
keresztül lehet gyerekekkel szabadon bandukolni, közben a természet szépségeire
rácsodálkozni, esténként a tábortűznél dalolni, nyári éjszakákon a csillagokat
kutatni. Nos, ilyen helyet nem talált, mert rossz helyre született… Az Alföldnek
ezen a fertályán ma már nem találsz túl sok természeti szépségben gazdag túrázásra
alkalmas terepet. Búzatáblát, kukoricatáblát, napraforgótáblát, meg a nyári
forróságban kitikkadt, poros árokpartot annál inkább. Aminek szintén megvan a
maga szépsége, nézz csak meg egy téli naplementét a behavazott mezők felett..
Jártában-keltében aztán felfigyelt egy tanyára,
amely egyedül szomorkodott a főút mellett. Udvarán százéves eperfa, körbe
bodzás, akácos bozót, árnyat adó hatalmas fákkal. Húzós kút, istálló, góré. Mi
kell még egy tanyára? Látszott, nincs lakója, hacsak nem a baglyok, meg a
fecskék, akik a széna-fészer gerendái alatt vettek lakást maguknak.
Addig-addig kutakodott,
amíg megtalálta a tulajdonost a Békéscsabai Evangélikus Egyház személyében.
Előállt hát a nagy kéréssel: adnák oda neki a tanyát megőrzésre, vigyázásra,
nem bánják meg… Addig mondta, míg hittek neki. S odaadták nem is egy évre,
hanem tízre, még annál is többre. Jól jött nekik, hogy lesz gazdája. De ekkor
már a mi emberünk is észbe kapott, s kerített hozzá gyorsan egy egyesületet,
előre látván, hogy a tanyára kell majd idővel egy-két dolog, ahhoz meg pénz
kell, azt meg pályázattal lehet előteremteni, ahhoz meg jogi személynek kell
lenni, pénzügyi mérleggel és letétbe helyezett közhasznúsági jelentéssel bírni.
De ekkorra már többen
voltak, akik a tanyába beleszerettek. Apukák és anyukák, gyerekek, akik a
mesedélutánokon már megfertőződtek a népmesékből áradó természetesség és rend
szeretetével. Közülük néhányan még a nagyszüleiktől megörökölt tanyákon éltek,
amelyek még ma is elszórva sorakoznak a falut környező dűlőkön. De sokan mások
messzebbről költöztek ide, közeli és távoli városokból, mert sok tanya
lakatlanná vált, ahogy az idő haladt, és eredeti lakóik beköltöztek a faluba,
vagy átköltöztek a másvilágra. Ezek a messziről jött emberek már nem tudták,
hogyan is éltek itt a régiek, akik a tanyavilág „őshonos” lakói voltak. Mert a
tanya – aki nem tudná - valójában egy életforma és egy életszemlélet, ahol a
természetesség és az ember-természet kapcsolat jelen van a hétköznapokban. Ahol
a régiek napi szinten élték meg a mai értelemben vett legszigorúbb
„környezettudatosság” elveit, természetféltő módon alakították ki környezetüket. Ahol az épített
környezet is fontos szerepet kapott a természetmegőrzésben, mert olyan
anyagokat használtak, ami kéznél volt: szalma, sár, fa, égetett cserép. S ha
egy tanya gazdátlanná vált, egy idő múlva ezek az anyagok visszabomlottak a
természetbe, ahonnan vétettek.
A tanya, mint komplex rendszer,
ökológiai szempontból is fenntartható és tájba illeszkedő gazdálkodási- és
életformát jelent, amely a magyarság kulturális hagyatékának kiemelkedően
fontos része. A régi paraszti kultúrában a család
lélekszámához, a családtagok várható fogyasztásához igazítva vetették el a
búzát, rozst, zöldségfélét vagy éppen a hozomány kiállításához szükséges kendert,
az állatok számához és minőségéhez számították ki a kukorica, a zab, a lóhere
vagy a takarmányrépa vetésterületének nagyságát, viszont az időjárástól függően
hol jól, hol rosszabbul sikerült termésmennyiséghez igazították a fogyasztást
is. Ha valamilyen táplálékot adó termesztvény többet fizetett, akkor abban az
esztendőben az átlagosnál többet is fogyasztottak belőle, ha valami „nem jött
be", akkor kevesebbet, vagy semmit. Napjaink fogyasztói társadalmából
visszatekintve szokatlannak, különösnek tűnik, hogy abból, amit megtermeltek,
megcsináltak vagy vettek, semmit sem dobtak el. Mindent felhasználtak: a
polyvától a levágott kukoricaszárig (amit kenyérsütésnél tüzeltek el), a
legsilányabb kenderkócig (amivel a szoba földjét sikálták fel sárral), az
eltörött szerszámtól az elvásott ruháig. Még különösebbnek tűnik a mai ember
számára az idő és erő kihasználásának elve. Igaz, hogy a szabad parasztembernek
nem parancsolt munkavezető, és munkájának minőségét nem ellenőrizte
följebbvaló, de a közösség minden tagjának viselkedését és teljesítményét
folyamatosan minősítették annak tagjai.
A mi embereink tudták, cselekedni kell. Tudták,
hogy a hagyományos tanyai életforma végnapjait éli. Nem különben a magyar
vidéki építészeti stílus. S az épített környezettel együtt az életmód is kihal.
Az útókor már nem fog tudni bekapcsolódni abba a természeti körforgásba, aminek
a tanyai életmód egykor szerves része volt. Újjá kell tehát éleszteni,
visszatanulni a régiek bölcsességét, mielőtt teljesen elfelejtődik...
A kis csapat hozzálátott hát először is rendet
rakni a tanyán. Kaszáltak, meszeltek, csiszoltak, reszeltek, tapasztottak,
fűrészeltek. Úgy-ahogy rendbe tették a főépületet, befoltozták a lyukas tetőt,
hogy megállítsák a romlás folyamatát. S mindjárt az elején egy nagy fába is belevágták
kicsiny fejszéjüket: kemencét építettek az istálló háta mögött, a fészer alatt,
hogy tető is legyen felette, mégis a szabadban legyen. Kiderült, lakik valahol
a közeli városban egy idős sógor bácsi, a Szabó Laci bácsi, aki még emlékszik
rá, hogyan is kell tapasztott kemencét építeni.
El is mentek érte,
mindjárt bele is fogtak a munkába. Mert egy tanya kemence nélkül nem létezhet. A kemencét a régiek a házi
szentségek egyik legfontosabbikának tartották. Általában sütésre, főzésre, pörkölésre vagy egyéb
élelmiszer-feldolgozásra használták őseink a mindennapjaikban. És persze be is fűtötték vele
a lakószobát.
Ha romos tanyát látsz jártodban-keltedben
kint a mezőn, ahol kidőlt-bedőlt vályogfalak tövében gémeskút ácsorog síri
elhagyatottságában, és átverekszed magad a romokat övező ragacsos mezei muharrengetegen,
megláthatod, hogy az enyészet a kemencét kezdi ki legkésőbben. Beszakad a tető,
ledőlnek a falak, a kemence még mindig áll. Ez az egyik legősibb ember által
épített tűzrakóhely.
Az első nyáron már
helyben sütött kenyérlángos, pogácsa illata csalogatta a kemence köré az esti
tábortűzhöz készülődő gyerekcsapatot. S a nyári tanyai tábor végeztével
hazavitték a hírét a lekváros buktáknak, túrós lepényeknek, illatos mákos
réteseknek.
A felnőttek még maradtak egy kicsit a tábori tűzrakóhely
hunyorgó parazsába merengve. Arról beszélgettek, hogy a kemencés sültek illata
talán másokat is ide tudna csalogatni a Kemencés tanyára. Lehetne itt
találkozóhelye a régieknek és az „újaknak”. Lehetne ez egy olyan csomópont,
ahol a régi tudások - mint a kenyérsütés, vagy a kemence fűtése, no meg a
fűtőanyag mibenléte, aztán a kemence felépítése, és még sok minden más, a népi
kultúra, hagyományos életmód és önfenntartó technikák tudománya - új gazdára
találhatnának. Tervezgettek, szövögették a jövőt. Mi mindenre lehetne még
használni a tanyát. Ez lehetne a helye a múlt értékei átmentésének a jövő
számára. Itt lehetne kialakítani azokat a körülményeket, amelyek segítségével megidézhetnék a múltat.
A parázs már teljesen
elhamvadt, a Göncölszekér is lecsúszott a nyugati horizont alá, már csak
legfényesebb csillaga, az Alcor hunyorgott felettük. A nyári éjszaka csendjét
egy álmából felriadt fácán ijedt kakatolása zavarta meg csupán. A százéves
eperfa fekete lombja biztatóan bólogatott a tűz körül gubbasztó kis csapatra.
Ezzel a bizakodással zárták a tábort. Onnantól
kezdve figyelni kezdték a pályázatokat, keresték a lehetőséget a továbblépésre.
Míg ősszel aztán megjelent a Norvég Civil Alap pályázati kiírása. Elolvasták
figyelmesen, majd még egyszer és még egyszer elolvasták. Addig-addig, amíg
lelki szemeik előtt megjelentek a frissen tapasztott kemencék azokon a
tanyákon, ahol már régen lebontották, lerontották ezeket az ősi tűzhelyeket. Látni vélték a termetes sütőasszonyokat, amint a
sütőlapátra helyezett kenyeret bevetik az átforrósodott sütőtérbe. Emberek
gyúrták a sarat, tapasztották a tűzhelyet, gyűjtötték a szalmát. Gyerekek
sodorták a kenyértésztát kis bucikká, rakták a tepsibe, és várták, hogy kisül. Elképzelték,
szinte látták, hogy sokan jönnek a Kemencés tanyára, mind látni akarják, hogyan
sül a kenyér, kóstolni akarják a foszlós kalácsot. Aztán majd azok a családok,
akik megépítik a kemencéjüket, elmondják a szomszédjaiknak, és azok is meg
akarják majd tanulni a kemenceépítést. Aztán majd ők is elmondják, és lassanként
a falut környező tanyák udvarát a sülő kenyér illata lengi be.
A pályázat sikeres első
fordulója után aztán egy hideg téli estén összejöttek az egyesület fő-fő
álmodozói. Szerencsére azért csatlakozott hozzájuk a józan paraszti ésszel és
két lábbal a földön-járással megáldott újdonsült egyesületi tag, Petrovszki Éva
is, aki sokat tudott a régiek dolgaiból, lévén az egyik legősibb helybéli
család leszármazottja. Azt találták ki, hogy az első nagy beszélgetés a tanyai
emberekkel az egyik család tanyájában legyen, aki épp a dűlő közepén lakott. Így
hát leballagtak a Kereszt sor 331-be, ahol már várták őket. Addigra széjjeljárt
a hír, eljöttek a dűlő végéről is. Mindenki ott volt, aki kemencét akart
építeni. A konyhai sparhelten nagy fazékban forró tea gőzölgött. Az asszonyok
körbeülték a nagy asztalt, a férfiak hátrébb ültek, a sarokba, onnan figyelték
a beszélgetést. A gyerekek ölben ültek, vagy az asztal alatt kúsztak-másztak. Az
egyszeri könyvtáros, aki – hogy szavamat egymásba ne öltsem – másik szakmáját
tekintve családgondozó volt, elcsodálkozott, mennyire másképp viselkednek most
ezek az emberek, akikkel munkája során nap-mint nap találkozott. Nyitottak és
kíváncsiak, beszédesek és őszinték voltak. Ontották magukból az ötleteket. –
„Mi lesz, ha valakinek épp akkor akad munkája, amikor az ő kemencéjére kerül a
sor?” – kérdezték az egyesület tagjai. – „Segítünk egymásnak!” – mondták a
leendő kemence-tulajdonosok. Sok mindenről szó esett még aznap este. Tervezgettek,
szövögették a jövőt. Meghányták-vetették a kemencék dolgát. Azt is elmondták
egymásnak, hogy mi az, ami legfőképpen hiányzik, miből van kevés. - „Az,
ahogyan régen összejártak az emberek. Nem voltak egymástól ennyire eltávolodva,
mint manapság.” Megbeszélték, ha kemencéjük lesz, össze fognak járni,
vendégséget csapnak, mindenki megmutatja, mit tud sütni a kemencében. Jó
reménységgel búcsúztak el egymástól a pályázat kimenetelét illetően.
Február végéig a természet aludni szokott. A
fákon kivirágzik a zúzmara, a mezei nyúl elvackolja magát a bozótban. De nem
pihennek az egyesület tagjai. Mestert keresnek, s megtalálják a legjobbat.
Békési István, a kemencék nagy ismerője, a rakott tűzhelyek építője. Úgy beszél
a búbos kemencéről, és a táborokról, ahol nincs az a sült pesti ember, aki meg
ne tanulna kemencét építeni – már ha akar – hogy az egyesület önkéntesei szájában
összefut a nyál.
Végül hosszú-hosszú
hetek után – bár csak másfél hónapig kellett várniuk, de ez a leghosszabb
másfél hónap volt – egy szép téli délután megtudták, hogy nyertek…
Ha utad egyszer a nagy
síkságon visz keresztül, s az egyhangú tájon a végeérhetetlen mezőgazdasági
táblák közt egyszer csak kibukkan egy templom piros cserepes tornya, ne legyen
kétséged: Kétsoprony határába tévedtél. Okvetlenül tarts pihenőt, mert mire oda
érsz, már biztosan megéheztél. Állj meg a Kereszt sor dűlőjének bármelyik
tanyája előtt a hat közül, amelyiknek új kemencéje van. Megismered őket a
kéményből vidáman kipöfékelő füstkarikákról. Bármelyikbe bekopogtatsz, frissen sült
túrósbuktával kínálnak, s szíves szóval marasztalnak az ott élő tanyasiak….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése